A belvárosi piac zsibongott, mint egy élő szervezet. A kofák hangja összeolvadt a gyerekzsivajjal, a levegőben pörkölt gesztenye és fáradt remény illata szállt.
De Whitmore Dániel nem hallotta ezt. Ő a számok világában élt – ott, ahol minden döntés nyereséget vagy veszteséget jelentett.
Ma reggel egy új üzletet jött ellenőrizni: a piacot ugyanis hamarosan lebontják, hogy helyet adjanak egy modern, üvegfalú bevásárlóközpontnak.
Dániel volt az, aki mindezt aláírta.
Az emberek itt még nem tudták, hogy a hely, ahol nap mint nap megkeresték a kenyerüket, néhány héten belül a földdel lesz egyenlő.
A férfi hűvösen lépkedett végig a sorokon, cipője fénylett a reggeli napban. Minden mozdulatából sugárzott a magabiztosság, de az arca mögött kemény feszültség dolgozott.
– Ezt az egészet el kell tüntetni – mondta a mellette haladó asszisztensének. – A város fejlődéséhez nincs helye ennek a porfészeknek.
Miközben beszélt, egy koldusnő húzódott a lámpaoszlop mellé. Ruhája szakadt volt, arca elnyűtt, kezében egy apró fénykép.
– Kérem… egy kis segítséget – suttogta.
Dániel megállt, és undorral pillantott rá.
– Dolgozni kell, nem kéregetni – vetette oda, és továbbindult.
De a nő – valami miatt – nem engedte el.
– Maga Dániel, ugye? Whitmore úr? – kérdezte halk, de határozott hangon.
A férfi megtorpant.
– Honnan ismeri a nevem?
A nő lehajtotta a fejét. – Régről. Nagyon régről.
Az asszisztens idegesen köhintett. – Menjünk, uram, késésben vagyunk.
Dániel intett, hogy folytassa, de valami furcsa érzés kezdte fojtogatni. A nő hangja ismerős volt – valahonnan a gyerekkorából.
Visszanézett rá, és ekkor meglátta a kezében a fényképet.
Egy fiatal nő állt rajta, ölében egy kisfiúval.
A nő mosolya… ugyanaz volt, mint most.
A szívverése kihagyott egy ütemet.
– Honnan van az a kép? – kérdezte.
– Tőled kaptam – suttogta a nő. – Mikor elvittek tőled.
A világ egy pillanatra megszűnt létezni.
Dánielben mintha valaki kitépett volna egy darabot a valóságból.
– Maga… maga nem lehet az.
– Dehogyisnem – felelte a nő, könnyekkel a szemében. – Én vagyok az, Déneske. Anyád vagyok.
A férfi hátralépett.
– Hazudik. Az anyám meghalt. – Hangja elcsuklott. – Apám mondta.
A nő bólintott. – Azt akarta, hogy így hidd. Miután elváltunk, elvett tőlem mindent. A fiunkat is. Téged.
– Elég legyen! – kiáltott rá Dániel, de a hangja remegett. – Miért most jött elő ezzel? Mit akar tőlem?
– Semmit – mondta csendesen. – Csak látni akartalak. Mielőtt ezt a helyet is elpusztítod. Mert ez az utolsó hely, ahol valaha boldog voltam.
Az asszisztens visszatért, zavartan nézett kettejükre.
– Uram, indulnunk kell, a sajtó már vár a bejáratnál.
Dániel bólintott, de a tekintete nem szakadt el a nőről.
A múltja ott térdelt előtte, rongyokban, és ő nem tudta, mit kezdjen vele.
Ahogy elfordult, a nő után szólt:
– Ha igaz, amit mond, bizonyítsa be.
A nő bólintott, és remegő kézzel nyújtott át egy medált.
Kinyitotta: bent egy gyerekrajz volt, egy pálcikaember és egy nő, fölé írva gyerekes betűkkel: „Én és anya”.
Dániel tudta. Senki más nem láthatta azt a rajzot, csak ők ketten.
A férfi szédülten hátrált.
A piac zaja hirtelen felerősödött, a kofák hangja, a gyerekek nevetése mind összemosódott.
A világ újra forogni kezdett – de most már minden más szögből látszott.
Meg akart szólalni, de a nő már elindult.
– Várjon! – kiáltotta utána.
De Margit eltűnt a tömegben.
Aznap este Dániel a hotelszobájában ült, előtte a medál.
A múlt lassan lemarta róla a mázát, amit évek alatt épített.
Reggelre döntött.
A sajtótájékoztatón, ahol be kellett volna jelenteni a piac bontását, Dániel az emelvényre lépett – de nem a megszokott arccal.
– Hölgyeim és uraim – kezdte. – A Whitmore Investment visszavonja a projektet. A piac marad.
Mormogás futott végig a tömegen. Az asszisztense elsápadt.
– Ehelyett – folytatta – a cég támogatni fogja a felújítást, a helyi árusokat, és szociális programot indítunk a rászorulóknak.
Valaki hátulról kiáltott:
– Mi történt, Whitmore? Megérintett a lelkiismeret?
Dániel elmosolyodott. – Mondhatni, a család.
Három nap múlva visszament a piacra.
A lámpaoszlopnál, ahol először látta, most csak egy apró csokor virág feküdt.
Rajta egy cédula:
„Margit Walker 1954–2024.
Itt ült utoljára, és várt valakire, aki végül mégis megtalálta.”
A földbe nyomott medál helyét felismerte. A nő elment – talán éppen akkor, amikor ő megpróbált mindent jóvátenni.
Dániel letérdelt, és a virág mellé tette a fényképet, amit tőle kapott.
Majd halkan suttogta:
– Anya, most már látlak.
És amikor felállt, a piac zaja újra megtelt élettel.
A kofák kiabáltak, a gyerekek nevettek, a levegő édes volt, és először életében Dániel nem csak hallotta, de érezte is, milyen az, amikor az ember valóban hazatalál.