Minden nap ugyanúgy kezdődött és ugyanúgy ért véget.
Tizenkét óra a kórházban, folyamatos rohanás, vér, sírás, fáradtság, és a kimerültség, ami már nem is érzés volt, hanem állapot.
Éva nővér volt. Nem hivatásból – legalábbis nem már –, hanem kötelességből.
Amikor végre hazaért, mindig ugyanaz a szertartás várta:
a cipő még a lábán, a kulcs még a zárban, de a hang már a levegőben.
– Na végre! – hallatszott a nappaliból a férje, Zoltán hangja. – Nézd csak körül! Ez így rendben van szerinted?
A gyerekek, Bence és Lili, a kanapén ültek, a tablet fénye bevilágította az arcukat. Az asztalon félig megevett szendvics, a mosogatóban halomban a tányérok.
Éva mély levegőt vett.
– Zoli, most értem haza. Legalább hadd vegyem le a cipőm.
– Nekem is volt dolgom! – vágta rá a férfi. – Megint én tartsam rendben az egész lakást? Te csak dolgozol, dolgozol, mintha az olyan fontos lenne!
Ez a mondat mindig ugyanott hasított bele: „mintha az olyan fontos lenne”.
Az a munka, ami az egész családot eltartotta. A munka, amiért őt naponta szidta a főnöke, és amitől hajnalban csörgött az ébresztő.
De ezen az estén más volt valami.
A hangja remegett, a szeme égett.
– Mondd, Zoli… mi az, amit te pontosan csinálsz egész nap?
– Ne kezd megint! – legyintett. – Én… próbálok új lehetőségeket keresni. A múlt héten is volt egy találkozóm.
– A kocsmában?
Csend.
A nő tudta, hogy eltalálta. És most már nem akarta visszavenni a szavait.
– Évek óta én fizetem a számlákat. Én tartom el a családot. És mégis nekem kell mentegetőznöm, hogy későn jövök haza?
Zoltán arca elvörösödött. – A te munkád engem nem érdekel.
Ez a mondat volt az utolsó.
2. fejezet – A terv
Éva még aznap este döntött.
Nem kiabált, nem sírt, nem dobált edényeket, mint ahogy a filmekben szokás. Csak leült a konyhaasztalhoz, és írt egy listát.
„1. A gyerekek holnapi ruhái – kész.
2. Ebédpénz – borítékban.
3. Kávéfőző bekapcsolva.
4. Én – eltűnök.”
Nem szökni akart. Csak… eltűnni. Egy napra. Egyetlen napra, hogy lássa, mi történik, ha ő nincs.
3. fejezet – A hiány
Reggel mindent úgy csinált, mint máskor. Elment a kórházba – csak éppen nem ment be.
Leült a parkban, figyelte a várost.
Dél körül felhívta a főnöke.
– Éva, minden rendben? Nem jött be ma.
– Igen, csak pihenek egy napot.
Nem magyarázta meg. Senkinek semmit.
Otthon közben Zoltán felébredt.
A gyerekek késésben voltak, az uzsonna sehol, a ruhák nincsenek kivasalva, és a mosógép sem volt elindítva.
– Anyu? – kiabált Lili. – Hol van anyu?
Zoltán először azt hitte, viccel.
Aztán ahogy telt az idő, egyre nagyobb lett a káosz.
A gyerekeket késve vitte iskolába, az autóban ordított, a tanárnő rosszallóan nézett rá.
Este, mikor hazaértek, a lakás hideg volt, üres és néma.
Az asztalon egy cetli:
„Minden úgy van, ahogy szereted – nélkülem.”
Zoltán ekkor értette meg, mit jelent a csend.
4. fejezet – A lecke
Éva a barátnőjénél, Anitánál aludt. A telefonját kikapcsolta.
Másnap reggel hajnali ötkor visszament a ház elé.
Nem ment be – csak figyelt az ablakon keresztül.
A konyhában Zoltán próbált reggelit készíteni, de a pirítós odaégett, a gyerekek sírtak, mert nem találták a tornazsákjukat.
Zoltán idegesen telefonált valakinek.
– Igen, tudom, hogy nem jött be a feleségem… Nem, nem tudom, hol van. Igen, hívom a rendőrséget, ha estig sem jelentkezik.
Éva elmosolyodott. Nem kárörvendően – keserűen.
Este bement a házba.
Zoltán az asztalnál ült, a kezében a gyerekek fényképével.
– Hol voltál? – kérdezte halkan. – Megőrültem.
– Ott, ahol a te tiszteleted lakott – felelte. – A semmiben.
A férfi lehajtotta a fejét. – Ne haragudj…
– Nem haragszom. – A hangja csendes volt, de fémes. – Csak megtanultam, hogy az ember addig láthatatlan, amíg el nem tűnik.
5. fejezet – A második nap
Zoltán változni próbált. Mosogatott, főzött, sőt a gyerekeket is ő vitte iskolába.
De a változás nem tartott sokáig.
Két hét múlva újra kezdődött.
– Fáradt vagyok – mondta. – Nem lehet mindent rám hagyni!
Éva már nem válaszolt.
Másnap reggel, mielőtt a kórházba ment, egy dossziét tett a konyhaasztalra.
Benne válási papírok.
A borítékban csak egy cetli:
„Ez nem bosszú. Ez gyógyulás.”
6. fejezet – A fordulat
Három hónappal később Éva új lakásba költözött a gyerekekkel.
Zoltán próbált könyörögni, fenyegetni, nosztalgiázni – semmi nem hatott.
A bírósági tárgyaláson Éva csendben ült, a férfi beszélt, érvelt, hogy „a család egysége fontos”.
A bíró csak annyit kérdezett:
– Mikor dolgozott ön utoljára?
Zoltán nem tudott válaszolni.
Az ítélet megszületett. A gyerekek Évánál maradtak.
7. fejezet – Az utolsó éjszaka
Egy év telt el.
Éva újra mosolygott. Sokat dolgozott, de már nem érezte azt a fojtogató súlyt, amit korábban.
Egy este azonban levelet talált a postaládájában.
„Éva,
Most már értem, mit jelentett az a lecke.
Későn.
Ma elmegyek innen – nem a városból, hanem mindenhonnan.
Bocsáss meg, ha tudsz.
Zoltán.”
A nő remegő kézzel tette le a levelet, és azonnal hívta a rendőrséget.
Két nap múlva megtalálták Zoltánt – életben. Egy elhagyott hídnál ült, esőben, teljesen átázva.
Amikor meglátta Évát, sírni kezdett.
– Csak azt akartam, hogy valaki észrevegyen.
Éva ekkor értette meg: mindketten ugyanazt a hiányt hordozták – csak másképp próbálták elnémítani.
8. fejezet – A befejezés
Zoltán terápiára ment. Éva segített neki, de már nem feleségként, hanem emberként.
A gyerekek lassan megtanulták, hogy az apa nem mindig hős, de lehet újrakezdeni.
Egy év múlva, amikor Éva az éjszakai műszakból hazaért, a lakásban csend volt. De most nem fenyegető – hanem békés.
A hűtőre egy cetli volt ragasztva:
„Köszönöm, hogy hagytál megtanulni.
– Z.”
Éva elmosolyodott, és először hosszú idő után nyugodtan feküdt le aludni.
Mert végre tudta: a lecke nem az volt, amit ő adott – hanem amit együtt tanultak meg.