Amikor Krisztián megérkezett a családi villához, már beköszöntött az este sötétje. A hatalmas kovácsoltvas kapu mögött a villa fényben ragyogott, az elegáns lépcsőkön udvarias inasok álltak, és a nagy ablakokon át látszott, ahogy a pincérek pezsgőspoharakkal járkálnak.
Liza az anyósülésen ült, kissé idegesen igazította új, kölcsönkért ruháját. Bár a sötétzöld ruha egyszerű volt, rajta valahogy eleganciát és természetes nemességet sugárzott. Az autóban a rózsaillat és a várakozás feszültsége keveredett.
– Ne izgulj – szólt Krisztián kedvesen. – Csak egy vacsora, egy-két óra, és utána hazamegyünk.
– Könnyű ezt mondani – felelte Liza halk hangon. – Még soha nem voltam ilyen helyen. Olyan érzésem van, mintha egy színházi darabban lennék… én lennék a főszereplő.
– Csak mosolyogj – próbálta oldani a hangulatot Krisztián. – Ha mosolyogsz, máris mindenki elcsendesedik.
Amint az inas kinyitotta az autó ajtaját, Liza kilépett, és azonnal minden tekintet rá szegeződött. A teremben megállt az idő: egyszerű öltözék, de magabiztos, nyugodt tartás – mintha ő lenne a ház igazi úrnője.
Krasznai Edina, Krisztián anyja, mereven állt, kezében a pezsgőspohárral.
– Krisztián, ő kicsoda? – kérdezte halkan, kimért hangon.
– Ő a feleségem, anya – válaszolta Krisztián nyugodtan. – Liza.
A teremben csend lett. A zongorista abbahagyta a játékot, a levegő megfagyott. Egy hátulról felnevető hang törte csak meg a feszültséget:
– A feleséged? Ugyan már, ez csak tréfa! – szólt Klára néni, Edina testvére, mindig kíváncsi és pletykás.
– Most szólok – felelte Krisztián röviden.
Edina végigmérte Lizát tetőtől talpig.
– Hol találkoztatok? – kérdezte jegesen.
– Egy virágboltban – válaszolta Liza természetesen. – Segítettem neki kiválasztani egy csokrot.
Néhány vendég elfojtott nevetésben tört ki, mások hitetlenül összenéztek. Edina arca komoly maradt, de a hangja jeges volt:
– Milyen romantikus… – mondta. – Foglaljatok helyet.
A vacsora alatt Liza minden kérdésre kedvesen, nyugodtan válaszolt. Amikor valaki a munkájára volt kíváncsi:
– Takarítok – mondta egyszerűen, majd hozzátette mosolyogva: – De a virágboltban segítek, imádom az illatokat és a színek harmóniáját.
A feszültség oldódott, a vendégek nevettek, és Krisztián látta, mennyire bájos és gyors felfogású a felesége. Egy óra múlva már mindenki beszélgetett Lizával, még a legszigorúbb rokon is elismerően bólintott.
Csak Edina maradt hűvös, tekintete kissé zavarodott. A desszert után Krisztián odalépett hozzá:
– Te megőrültél? Ki ez a lány? – suttogta.
– Egy ember, anya – felelte Krisztián nyugodtan. – És az első, aki nem vár tőlem semmit.
– Szégyent hozol a családra!
– Nem a szerelem szégyen, hanem az, ha mindent pénzért mérünk – válaszolta csendesen.
Edina elcsendesedett. Látott valamit a fiában, ami korábban hiányzott: határozottságot, őszinteséget.
Kint a kertben a hűvös szellő mozgatta a virágokat, a szökőkút halk csobogása megtörte a csendet. Liza elgondolkodva nézte a vizet.
– Most biztosan nem hív többé vacsorára – jegyezte meg.
– Anya mindent gyűlöl, amit nem irányíthat – felelte Krisztián. – De te más vagy. Valóságos.
Liza mosolygott.
– Te is más vagy, mint gondoltam. Azt hittem, gazdag, gőgös ember vagy. De látom, inkább magányos.
– Talán így van – bólintott Krisztián. – De te nem játszol.
A csend köztük maradt. Krisztián megfogta Liza kezét:
– Mi lenne, ha maradnál?
Liza nevetett:
– Nem hiszek a tündérmesékben, Krisztián. Két külön világ vagyunk.
– Néha elég egyetlen este, hogy a világok találkozzanak – mondta, és gyengéden megcsókolta.
Másnap az egész város a titokzatos feleségről beszélt. A média címlapján: „A milliárdos titokzatos felesége”.
Edina a teraszon ült, és régi fényképeket nézegetett, emlékezve a szerelemre, amit valaha hitt. Néhány nap múlva, amikor Krisztián és Liza visszatért a villába, már nem szólt semmit. Csak ennyit mondott:
– Ha boldoggá teszed a fiamat, nem állok az utatokba.
Liza meghatódott, Krisztián mosolygott. Egyetlen este, egy virágcsokor és sok bátorság kellett hozzá, hogy két ember új életet kezdjen együtt.