Kata napokig nem tudott szabadulni a gondolattól, amit Barta Lajos mondott neki.
A szó, amit kimondott – „ő volt az igazi apja” – új értelmet adott minden emléknek, minden régi kérdésnek, amit az anyja sosem válaszolt meg.
A lakás csendje most más volt. Nem üres, hanem tele volt árnyékokkal – és válaszokkal, amik eddig rejtve maradtak. A gyűrűk az asztalon feküdtek, és a gyertyák már csak füstöt hagytak maguk után, de a történet nem ért véget.
Egy új kezdet
Másnap hajnalban Kata elment a Dunához. A víz lassan sodródott, és a part mentén halványan derengett a fény, amiről anyja annyit írt a naplójában. Zsebéből elővette az egyik gyűrűt — Vince gyűrűjét. Ujjai között forgatta, mintha meg akarná érezni az ember melegét, akit sosem ismert, de akinek a vére ott lüktetett benne.
„A fény, amit mások csak álmodnak…” – idézte magában Lajos szavait.
És akkor döntött: elmegy Balatonra. Oda, ahol minden kezdődött.
Visszatérés a múlt helyszínére
Két nappal később már a Balaton partján állt. Az őszi szél felkavarta a vizet, a hullámok szürkén csapódtak a parthoz. Kata a kis falut kereste, ahol Vince élt és festett. Egy idős asszony a bolt előtt ráismert a névre.
– Szabó Vince? A festő? Hát persze, hogy emlékszem rá. Szép fiú volt, mindig a víz mellett ült, és festette a naplementét. Azt mondta, abban van minden válasz.
Kata követte az asszony útmutatását egy régi, elhagyatott házig. A falak megfakultak, a kertet benőtte a vadszőlő, de a verandán még ott lógott egy rozsdás szög – mintha valaha festővászon függött volna rajta.
Lépései visszhangzottak, miközben belépett. A levegőben olajfesték halvány illata ült, és a sarokban egy régi láda állt, félig kinyitva.
A levél, ami mindent megmagyarázott
A ládában régi levelek, vázlatok, megsárgult fotók. Kata óvatosan átlapozta őket. Aztán meglátott egy borítékot, amelyen anyja kézírását ismerte fel: „Vincének – ha egyszer visszatér”.
A boríték bontatlan volt. Kata kezei remegtek, ahogy felnyitotta.
„Drága Vince,
Ha ezt a levelet valaha megtalálod, tudd, hogy mindig szerettelek. Azt mondták, tengerbe vesztél, de én nem hittem el. A gyermekünk születni fog. Kata lesz a neve, mert benne látom majd mindazt, amit tőled kaptam: a fényt, a szabadságot, a csendet a viharban.
Ha valaha eljut hozzád ez a levél, tudni fogod, hogy a szerelem túlélte az időt is.”
Kata könnyei a papírra hullottak. A levéllel együtt megtalált egy félbehagyott vásznat is – rajta egy nő alakja, haját a szél fújta, a háttérben a Balaton tükröződött. A kép alján alig kivehető aláírás: „V.S. – örökre.”
Az örökség
Kata hazatérve elhatározta, hogy megőrzi a történetet – nemcsak magának, hanem mindenkinek, aki elfelejtette, mit jelent igazán szeretni.
Egy kiállítást rendezett Vince festményeiből. A falakra idézeteket írt az anyja naplójából:
„A fény nem a vásznon születik, hanem azok szívében, akik hisznek benne.”
A megnyitó estéjén Lajos is eljött. Csendben állt a képek között, majd Kata mellé lépett.
– Ő büszke lenne magára – mondta halkan. – És talán most már én is tudok békében élni vele.
Kata rámosolygott.
– A múlt nem azért van, hogy elrejtsük, hanem hogy megértsük.
A falon a legnagyobb festmény Vince utolsó munkája volt: két összekulcsolt kéz, közöttük két gyűrű. A fény, amely a képből áradt, szinte élőnek tűnt.
A fény tovább él
Kata este újra gyertyát gyújtott. A láng táncolt, mintha ismerné a történet végét. A Duna felett ismét feltűnt a halvány derengés – ugyanaz, amit gyerekként annyiszor látott anyja szemében, amikor az a „fényről” mesélt.
Most már tudta, mit jelentett.
Nem a napfény volt, hanem az emberi lélek fénye.
Az, amit a szerelem, a család és az emlékek őriznek tovább – örökre.