Hatvanhét éves voltam, amikor a csípőm végleg feladta. Az orvos szelíden mondta, de a szava súlya alatt majdnem összerogytam: „Mária, önnek műtétre van szüksége.”
A beavatkozás jól sikerült, de a lábamon minden lépés egy új fájdalomra emlékeztetett. Daniel, a fiam, egyetlen gyermekként mindig is gondoskodó volt. Nem engedte, hogy egyedül maradjak, így a műtét után magához költöztetett.
– Néhány hét, anya, csak amíg megerősödsz – mondta mosolyogva.
De az ő mosolya mögött Claire hideg tekintete lapult. Már az első nap, amikor beköltöztem, éreztem, hogy valami nincs rendben. Az udvariassága olyan volt, mint a porcelán: sima, de bármikor eltörhet.
– Mária néni, kérem, érezze magát otthon – mondta, miközben a kanapéra mutatott. – De ne feledje, Danielnek is szüksége van pihenésre.
Megköszöntem, de a gyomromban valami összeszorult.
Daniel három napra elutazott egy üzleti útra. Addig Claire és én maradtunk kettesben. Már az első este éreztem a feszültséget. A ház túl csendes volt, csak az óra ketyegése töltötte meg a levegőt.
Másnap, amikor megkértem Claire-t, hozzon egy pohár vizet, hirtelen felrobbant.
– Meddig kell még ezt csinálnunk?! – csattant fel. – Mikor mész már el innen, Mária?
Megdermedtem.
– Claire, nem akartam semmit… csak… –
– Ne játszd az ártatlant! – vágott a szavamba. – Daniel TÚL sokat törődik veled! Én vagyok a felesége, nem te!
Nem szóltam semmit. Csak ültem, mint egy bűnös, aki nem tudja, mivel vétett.
Másnap reggel összecsomagolta a holmimat.
– Elmegyünk sétálni – mondta, és már nyitotta is a kocsi ajtaját.
Nem sejtettem, hová visz, míg meg nem láttam a rozsdás vaskaput. Egy kis városi menhely.
– Itt maradsz pár napig – mondta, miközben a csomagomat a földre tette. – Ne szólj Danielnek. Csak megzavarnád.
A hangja jeges volt, de a mosolya – az a hamis, győztes mosoly – még hidegebb.
Három nap telt el. Daniel telefonja egyre csak csörgött. Végül felvettem egy másik lakó mobiljáról.
Amikor meghallotta a hangomat, csak ennyit mondott:
– Hol vagy, anya?
A hangja reszketett. Elmondtam mindent. Nem kérdezett semmit, csak annyit:
– Maradj ott. Már jövök.
Két órával később berobbant a menhely ajtaján, és átölelt.
– Soha többé nem leszel egyedül – suttogta.
Aznap este hazament. Én még mindig ott maradtam, pihenni. De tudtam, hogy a vihar csak most kezdődik.
Claire a nappaliban ült, pohár borral a kezében, amikor Daniel belépett.
– Már itt is vagy? – kérdezte könnyedén. – Hogy sikerült az út?
Daniel letette a kabátját.
– Jól. De furcsa, hogy anya nincs itthon.
– Elutazott – felelte Claire hanyagul. – Azt mondta, jobban van, és visszamegy a saját házába.
Daniel szeme megvillant.
– Értem – mondta halkan. – De előbb… hoztam neked valamit.
Egy díszdobozt tett az asztalra.
– Remélem, tetszik majd – tette hozzá.
Claire ajkai mosolyra húzódtak.
– Remélem, az a briliáns karkötő, amit mutattam a katalógusban.
Kibontotta a dobozt. A következő pillanatban elsápadt.
A dobozban nem ékszer volt. Hanem egy apró, fekete diktafon.
Daniel bekapcsolta.
A szobát Claire hangja töltötte be:
„Danielnek nem kell tudnia, hogy hová vittelek, érted? Nem akarod őt idegesíteni, ugye?”
A levegő megfagyott. Claire elnémult.
Daniel halkan megszólalt:
– Anyám mindig is sejtette, hogy felveszed magad, amikor dühös vagy. A telefonoddal. Csak nem tudta, hogy a felhőbe menti a hangokat.
Claire szemei kitágultak.
– Mit… mit beszélsz?
Daniel lassan leült vele szemben.
– A jelszavadat ismerem. És tudod, mi volt az utolsó üzenet, amit a menhely előtt küldtél anyámról? „Niech zniknie. Daniel i tak się nie dowie.” – „Tűnjön el. Daniel úgysem fogja megtudni.”
Claire ajka megremegett.
– Én… nem gondoltam komolyan…
Daniel felállt.
– Pakold össze a dolgaidat.
Két hét telt el. Claire elköltözött, és egy válóperes ügyvéd levele érkezett a házba. De Daniel nem tűnt szomorúnak. Inkább megkönnyebbült.
– Anya, új lapot kezdünk – mondta.
És valóban, a ház újra megtelt nevetéssel. Én lassan erősödtem, Daniel újra dolgozni kezdett, és a napok békében teltek.
De a történetnek nem itt lett vége.
Egy hónappal később egy levelet kaptam. A borítékon nem volt feladó, csak ennyi állt: „Ne hidd, hogy vége.”
Bent egy fotó: Claire, egy idegen férfival, valahol külföldön. A hátoldalra ez volt írva:
„Az igazság sosem az, aminek látszik.”
Megmutattam Danielnek, aki csak vállat vont.
– Lehet, hogy zsarolni akar valaki. Vagy Claire próbál játszani. Ne aggódj, anya.
De én nem tudtam nyugton maradni. Az arc, aki Claire mellett állt a képen, ismerős volt. A kórházban láttam – ő volt az egyik orvosom a műtét után.
Nem tudtam aludni. Másnap visszamentem a kórházba.
A nővér a recepción zavartan nézett rám, amikor megemlítettem az orvos nevét.
– Doktor Nowak? – kérdezett vissza. – Ő két éve meghalt autóbalesetben.
Megfagyott bennem a vér.
A fotó tehát… hamis volt. De ki küldte? És miért?
Aznap este, amikor Daniel hazajött, komor volt.
– Anyám, be kell vallanom valamit – mondta. – Amikor Claire elment, nem tudtam… teljesen elengedni. Megfigyeltettem.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– Mit beszélsz?
– Valaki követte. És tegnap kaptam a hírt: Claire Lengyelországba menekült. A férfival, aki a fotón volt. De… – itt elhallgatott – …az a férfi az Interpol adatbázisában is szerepel. Hamis néven. Fegyvercsempészet miatt.
Elképedtem.
– Akkor Claire…?
– Része volt valaminek, amit sosem értettünk – mondta. – A te műtétednél az a férfi is ott volt. Most már tudom, miért: valamit el akart rejteni benned.
Nem értettem.
– Mit rejteni?
Daniel elővett egy borítékot.
– A kórházban átvizsgálták a régi röntgenképeidet. Találtak egy apró fémkorongot a protézis mellett. Claire kérésére tették oda. Azt mondta, orvosi szenzor. De valójában… – letette elém a képet – …egy adattároló.
A korongban banki adatok voltak. Titkos számlák, nevek, cégek. Claire és a férfi üzlettársai.
Ekkor értettem meg, miért akart Claire „eltüntetni”. Nem bosszúból, nem féltékenységből – hanem félelemből. Mert akaratlanul is a testembe rejtettek valamit, ami lebuktathatta őket.
Daniel felállt.
– Már kapcsolatban vagyok a rendőrséggel. De lehet, hogy még visszatér.
Én csak ültem, kezemben a fényképpel. A fiam szeme komoran csillogott.
– Anya – mondta halkan. – Most már tudom, miért kellett, hogy visszagyere hozzám. Nem a sors akarta… hanem valaki más.
Kint feltámadt a szél, és a verandán megcsörrent valami. Egy apró, fémes hang.
Felnéztünk. A küszöbön egy újabb doboz várt.
A tetején egyetlen szó:
„Folytatás.”