— A te villád? — gúnyos nevetés vágott a levegőbe, mint penge. — Neked nem lehet semmid! Egy senki vagy! Nulla! Én emeltelek föl, én öltöztettelek, én etettelek! És holnap? Eladod mind, érted?!
— Mária, hol a pénz kajára?! — Róbert hangja acéllá feszült, miközben dühösen rázta az üres pénztárcát a levegőben. Mária egyenletes mozdulatokkal kavarta a levest. Egy pillantást sem vetett rá.
— Kérdeztem valamit! Hol a harminc euró?
— A kenyér drágult. És a vaj is.
— Az a nyavalyás vaj! — a pénztárca koppanása úgy csapódott az asztalon, mintha lövés dördült volna. — Jó, hogy legalább én használom az eszem kettőnk helyett!
Róbert zsebébe nyúlt, és lassan, teátrális mozdulatokkal elővett néhány ropogós bankjegyet.
— Tessék. Ebből kihúzod holnapig. Csak meg ne próbálj nélkülem boldogulni, — vigyorgott, fölényesen.
Mária ajkára lopott mosoly kúszott. Elméje már máshol járt — egy poros fémdoboznál, elrejtve a rozsdás serpenyők mögött. Ott lapultak titkos kincsei: néhány érméből gyűjtött vagyonka, három év csendes gyűjtögetés nyoma. Fillérek, amelyeket Róbert nadrágzsebéből csent ki mosáskor.
— Holnap megyek Müllerhez, — morogta Róbert később, miközben elnyúlt, mint egy kígyó a kanapén. — Lehet, kiküldenek Lyonba három hónapra. Megéri, jól fizetnek.
„Kiküldetés.” A szó késként hasított Mária belső világába.
— És én addig?
— Takaríts, dolgozz, mint mindig. Hát csak ne hiányozzak annyira! — röhögött, ahogy mindig is tette.
Az éjszaka sűrű sötétjében Mária előhúzta a dobozt. Ott sorakoztak a gondosan elrendezett érmék, köztük az igazi ütőkártya: a tulajdonlap, ami az édesanyja elzászi házához tartozott. Már fél éve a nevén volt, bár Róbertnek csak annyit mondott: „még intézik a papírokat.”
— Anyám… — suttogta, ujjával óvatosan végigsimítva a dokumentumot. — A házad megment majd. Végre.
A távoli horkolás jelezte, hogy az ellenség alszik. A terv készen állt. Most csak a jelre kellett várni.
Másnap reggel Róbert pakolta a csomagokat a csomagtartóba.
— Három hónap gyorsan elrepül, — mormogta, megpuszilva Mária arcát. — Hagytam valamennyi pénzt, na, nem sok, azért, hogy tudd, nélkülem nem mész semmire.
A kanyarban eltűnő autó után Mária remegő kézzel nyúlt a telefonért.
— Lefèvre asszony? Itt Mária, Klára ismerőse. Megnézhetnénk ma anyám házát?
A ház dohos volt, a falak peregtek, az ablakok ferdén lógtak. Egy régi szellem lehelete lengte körül.
— Elhanyagolt, — sóhajtott Lefèvre. — De mit mondjak… az alapjai szilárdak. Az édesanyád… arany keze volt.
A fészer mélyéről régi szerszámok kerültek elő: hajszálrepedt nyelű kalapács, rozsdás csavarhúzók, befőttesüvegnyi szegek.
— Taníts meg engem, anya — fohászkodott Mária.
Az első napok őrült hajtással teltek. Munka után vonatra ült, hogy sötétedésig fakó falakat súroljon, szögeket verjen, festéket kenjen. Testét hólyagok, fájdalmas izomláz kínozta — de a lelkében valami ébredezni kezdett.
— A férjed elutazott? — kérdezte a festékbolt eladója, egy együtt érző pillantással. — Vidd csak el részletre. Ismerős ez nekem is.
A szomszédok először csak kukucskáltak. Aztán odaléptek. Egyikük teát hozott, másik csak beszélgetni akart. Mária lassan rájött — mosolyogni is tud. Sőt: érdekes lehet valakinek.
— „Igazi mesterasszony lett belőled, madame!” — lelkendezett Lefèvre, mikor meglátta a hófehérre meszelt ablakkereteket, a vadonatúj zsalukat.
Három hét múlva megcsörrent a telefon.
— Hogy vagy, feleségem? Nem hiányzom?
— Jól vagyok. Dolgozom, olvasok.
— Mit olvasol?
— Mindenfélét. — Nem is hazudott: szerelési útmutatók, kertészkedési könyvek lapultak az asztalán.
— Csak ne válj remetévé nélkülem! — nevetett a férfi.
Aznap este Mária a ház előtti padon üldögélt. A nap lassan lehullott, hideg fényében mintha az idő megállt volna. Tizennyolc év után most érezte először: ez az este — az ővé.
A szabadság, mint minden jó álom, hirtelen tört véget. Másfél héttel korábban: Róbert jelentkezett. Mária épp a kertet locsolta.
— Itthon vagyok. Hol vagy? Kész az ebéd?
Szíve kihagyott egy ütemet.
— Épp boltban. Mindjárt megyek.
— Siess. Elegem volt a hotelsütött kosztból.
A keze remegett. Három hónap szabadság, és egy hívás elég volt, hogy mindezt ledöntse.
Otthon Róbert már trónolt a kanapén.
— Hiányoztam? — magához húzta, belebújt a hajába. — Mi ez az illat? Festék?
— Talán a buszon ültem mellettem valaki, aki festett.
— Lefogytál. Mondtam én, hogy nélkülem nem boldogulsz.
Vacsoránál csak róla volt szó: Lyon, munka, elismerés. A szokásos önimádó monológ.
— Egyébként, — mordult fel — Müller kérdezte anyád házát. Miért nem adtuk még el? Jó pénzt érne az a föld.
Mária keze megdermedt a kanál felett.
— Még… intézik a papírokat.
— Holnap megyünk oda.
Másnap reggel a motor felmorajlott.
— Mutasd az utat, — parancsolta a férfi.
Az út csendbe burkolózott. Mária ujja ökölbe szorult, a szíve őrülten dobolt. Vége. A lebukás, az igazság — most jön el.
A kocsi befordult a jól ismert utcába. A ház, frissen meszelt arccal, égszínkék zsalukkal és virágos udvarral tündökölt. Róbert fékezett. Hirtelen.
— Mi ez? — kérdezte Mária. A férfi nem válaszolt. A garázs ajtaja önműködően kelt életre. Egy fekete autó állt benn, motorja elnémult. Az ajtó kinyílt, és két alak lépett elő — sötét öltönyben, napszemüvegben. Róbert arcán halvány izgalom.
„Kiküldetés” — suttogta Mária. Most mégis más volt: nem a vállalat várta— hanem ők.
— Uraim — szólt a férfi, ismert hanglejtéssel — kérem, verjék be az ajtót.
A két ember mozdult. Az ajtó sarkán hangos reccsenés.
Mária reggel óta tudta: ez a pillanat jön. De el sem hitte volna, hogy ilyen lesz. A garázsajtó zúzódott, erővel kinyílt. A napszemüvegesek az oldalfalhoz szorították Róbertet.
— Köszönöm — mondta az egyik halkan — múlt héten kimaradt valami. Egyébiránt: ön kihallgatásra van idézve.
A férfi arcán először jött elő a félelem. Mária dermedten figyelt.
És akkor jött a váratlan fordulat: Róbert előrántott egy kulcsot — de nem a motorhoz. A kulcs az anyja elzászi házához tartozott. „Lerobbanok” – mondta — „de ha elmegyek, te megvagy.”
Ők vártak rá — nem a cég. Az állam.
Mária lépett elő, elszántan: — Nem kell neked eladni semmit — mondta és visszakapta a kulcsot. — Ez az én házam. A régit. A tied már minden más.
Az ülők felálltak. A napszemüvegesek bólintottak, elvitték Róbertet.
Mária nem sírt. Lassan becsukta a garázsajtót. A ház ablakaiban villany gyúlt. A kertben a régi öntözőkészlet csendben csorgott. A virágai is visszanőttek — úgy tűnt, most végre nem csak dísznek.
Amikor a rendőrautó elhajtott, Mária kilépett az udvarra. A levegő hűvös volt, de nem félelemmel telt. Inkább fuvallattal, ami szabadságot ígért.
— Ez az este — mondta halkan — az én estémen.
Nem ünnepelt nagy lakomát. Csak egy teát ivott az előkertben. A fészerben a régi serpenyők alatt a fémdoboz még ott volt — érmei csendben csillogtak. A tulajdonlap az asztalon hevert, öreg fa keretében.
— Itt maradsz — suttogta a háznak — nem adom el.
És miközben a kertben a lámpák kivilágították a faleveleket, Mária tudta: másnap munkába áll — saját vállalkozásba kezd. Nem árul el semmit lasan. Nem vár ajándékokra.
De a legfontosabb: soha többé nem hagyja, hogy valaki azt mondja neki: “Nélkülem nem mész semmire”.
Így kezdődött újra – másként. Nem a férfi karjaiban, nem a pénz fogságában – hanem saját keze munkájában, saját döntéseiben. És ez az éjszaka nem csak születésnap, hanem felszabadulás ünnepe lett.